"A szeretet nem irigykedik"

Az irigység tüze

Olvasmány: Jak 4:1-6

"A szeretet nem irigykedik" 1Kor 13:4

• Miért veszélyes az irigység?

            Képzeljük el, hogy a lakásunkban egyszer csak azt vesszük észre, hogy a kályha közelében apró lángnyelvek jelennek meg a függönyön vagy a szőnyeg szélén. Mit tennének ebben a helyzetben? Megvonnánk a vállunkat és azt mondanánk, hogy ezek csak apró kis lángok, nem érdemes velük foglalkozni, mert egy kis tűz úgysem árthat a háznak? Tétlenül várakoznánk és néznénk, ahogy a lángok terjednek és növekednek? Természetesen nem ezt tennénk, hanem azonnal cselekednénk, és megpróbálnánk a lángokat eloltani. Normális ember semmiképpen nem hagyná a lángokat elterjedni a lakásában és nem nézné tétlenül, ahogy a tűz mindent elemészt.  Miért nem? Azért, mert mindenki tudja, hogy a tűzzel játszani nem lehet, az apró kis lángból nagyon gyorsan hatalmas tűz lehet.

Ugyanez elmondható a szívükről is. A szívünkben fellobbanó kis tüzekre is figyelnünk kell, mert ha magára hagyjuk, emésztő lánggá válhat és mindent elpusztíthat. Mi is ez a szívünkben fellobbanó tűz? Salamon király így nevezi meg: "legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az ÚRnak lángja." (Én 8:6). Más fordításban így hangzik ez a mondat:"könyörtelen a féltés, mint az alvilág, a szikrája izzó, tüzes szikra."  A "féltés", vagyis a féltékenység, az irigység olyan, mint a szikra, amit ha idejében nem fékeznek meg, hatalmas tüzet okozhat. Jakab apostol így ír a nyelv bűneiről: "Ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Olyan a nyelv tagjaink között, hogy egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket, miközben maga is lángba borul a gyehenna tüzétől." (Jak 3:5-6).  A zabolátlan irigység, féltékenység semmiképpen nem egyeztethető össze a szeretettel, ezért mondja Pál is: "a szeretet nem irigykedik" (1Kor 13:4).

            Gondoljunk például József történetére. József az apja kedvence, akit megkülönböztetett szeretettel vesz körül: "ezért tarka ruhát csináltatott neki." (1Móz 37:3). Az apai kényeztetés és kivételezés azonban kiváltja a testvérek irigységét és haragját: "Amikor testvérei látták, hogy apjuk jobban szereti őt minden testvérénél, úgy meggyűlölték, hogy egy jó szót sem tudtak hozzá szólni." (1Móz 37:4). Ráadásul József még a különleges álmaival is eldicsekszik a testvérei előtt: "Ezért féltékenykedni kezdtek rá a testvérei." (1Móz 37:11). A féltékenység és az irigység pedig oda vezet, hogy Józsefet a testvérei egy kiszáradt kútba dobják bele. József rabszolga lesz Egyiptomban, apja pedig azt gondolja, hogy legkedvesebb fia halott. Mindez irigységből történt.

            Thomas Mann: "József és testvérei" c. regényében nagyon találóan és szemléletesen írja le milyen is az irigység. Az író az egyik fejezetben azt a pillanatot jeleníti meg, amikor József kimegy a mezőre a nyájat őrző testvéreihez és eléjük áll:

"Igen, igen, üdvözlet, testvérek! – szólalt meg József hangja, s a fiú elébük lépett. – Hihettek szemeteknek, kedveseim! Én jöttem atyám helyett, Hulda, a szamár hátán, hogy számot adjatok nekem, és hogy... – zavarodottan akadt el. A testvérek ott ültek szótlanul és mozdulatlanul, s rámeredtek félelmetes, elvarázsolt csoportozatban. Amint azonban ott ültek, jóllehet nem volt sem napkelte, sem napnyugta, amely arcukat megfesthette volna, ezek az arcok oly vörösek lettek, mint a fák csavaros törzsének háta, vörösek, mint a sivatag, sötétvörösek, mint a csillag az égen, és szemük mintha nyomban vért fröcskölt volna. József hátralépett. Ekkor dörgedelmes üvöltés harsant föl, az ikrek bikabőgése megreszkettette a beleket, s elnyújtott kiáltással, mely mintha egy fojtogatott torokból tört volna föl, s a düh, a gyűlölet és a fölszabadulás kétségbeesetten ujjongó "ah"-jával ugrott föl mind a tíz, vad egyszerre-szökkenéssel, s a fiúra rontott. Ráestek, mint kiéhezett farkasfalka a zsákmányra, vérbe vakult vágyuk nem ismert megállást és megfontolást, úgy látszott, mintha legalább tizennégy részre akarnák tépni. Lelküknek mélyén csakugyan ez az ösztön volt most az uralkodó: tépni, széttépni, letépni!"

Max Lucado: "Ahogy szeretni érdemes" c. könyve alapján (KIA, Budapest 2015)