2016. július 17., vasárnap

"Az elválasztó fal" (Ef 2:14).


"Az elválasztó fal" (Ef 2:14).
Pál így írja le a "pogány" és "zsidó" megosztottságban élő emberiség helyzetét:"Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve. Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban." (Ef 2:11-12). Ennek a megosztásságnak a szimbóluma az ún. "elválasztó fal" (Ef 2:14).
A Nagy Heródes által épített pompázatos jeruzsálemi templomnak volt ugyanis egy külső udvara, amit a pogányok udvarának is neveztek. A pogányok csak idáig mehettek be, és a templom többi részétől őket egy nagy fal választotta el. A falon pedig mindenhol ez a tábla volt olvasható latin és görög nyelvű felirattal: "az átjárás halálbüntetés terhe alatt tilos".


A zsidók hihetetlenül lenézték a pogányokat, azt mondták róluk, hogy Isten csak azért teremtette őket, hogy a pokol tűzét táplálják. Úgy gondolták magunkról, hogy egyedül ők Isten kiválasztott népe és Isten csak őket szereti. Még a törvény is tiltotta, hogy segítséget nyújtsanak egy pogány anyának a gyermeke megszületésekor, hiszen ezzel szerintük csak még több pogány jönne a világra. Ha egy zsidó fiatal egy nem zsidóval kötött házasságot, akkor megrendezték a temetési szertartását, kifejezve ezzel, hogy a családja és a népe számára ő már halott. Pogányok és zsidók rendszeresen lekicsinylő elnevezésekkel illeték egymást, Pál is ezt emeli ki, amikor a pogányokat "körülmetéletleneknek" nevezi.


            A zsidó és pogány kölcsönös gyűlölködésnek persze volt történelmi, társadalmi és vallási háttere. Ennek az ellenségeskedésnek a szimbóluma tehát a templom "elválasztó fala". A XX. század történetéből mi magunk is jól tudjuk, hogyan választottak el bennünket is egymástól falak és szögesdrótból épített kerítések, hogy állt szembe egymással kelet és nyugat, a hidegháború idején.

2016. július 9., szombat

Isten terve az emberrel (Ef 2,1-10)


Isten terve az emberrel

Olvasmány: Ef 2:1-10

"Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk."  Ef 2:8-10

Mit tett Isten értünk? Egy szóval: "üdvözített", azaz megmentett minket az ő kegyelméből.

            Miért tette ezt Isten? Isten tettének oka nem bennünk van, nem valamilyen feltételezett érdemünk miatt történt mindez, hanem egyedül Őbenne, az ő jóindulata és irántunk való kegyelmes szeretetében.

Szép példáját találjuk Isten megelőlegezett szeretetének és kegyelemének Victor Hugo Nyomorultak című regényében.

Jean Valjean, a volt fegyenc, 19 évnyi letöltött ítélet után, amit kenyérlopásért, majd pedig szökési kísérlet miatt kapott, egy megkeseredett, kemény ember lett, akitől mindenki tartott. Amikor végre kiszabadult, egyszerűen nem sikerül neki szállást és munkát találnia. A papír, amit be kell mutatnia, mindenkinek elárulja, hogy börtönből szabadult, és ezért senki sem akarja befogadni. Végül egy jólelkű püspök megszánja őt, és ad neki szállást és ételt. Jean Valjean viszont visszaél a bizalmával, és ellopja az ezüst étkészletet, míg a többiek alszanak. Hamarosan azonban elkapják, és három csendőr, akik megtalálták őt, visszaviszik a püspökhöz. Jean Valjean nem sok jóra számíthat. A püspöknek minden joga megvan ahhoz, hogy feljelentse, és börtönbe juttassa élete hátralevő részére. A püspök azonban így szól: „Á, ön az! Nagyon örülök, hogy látom. Igen ám, de én a gyertyatartókat is önnek adtam. Azok is ezüstből vannak, bizonyára megkap értük kétszáz frankot. Miért nem vitte el a gyertyatartókat az evőeszközökkel együtt?” A csendőrök így aztán elengedik őt. Miután elmentek, a püspök ragaszkodik hozzá, hogy tartsa meg a gyertyatartókat, és ezt mondja neki: „Ne felejtse el, sohase felejtse el, hogy megígérte: ezt a pénzt arra fogja felhasználni, hogy becsületes ember legyen magából." A püspök ezekkel a szavakkal bocsátja útjára a volt fegyencet: "Testvérem, Jean Valjean, nem vagy többé a gonoszé, hanem a jóé. Megvásárolom tőled a lelkedet; elveszem a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől, Istennek adom át."

Jean Valjeant annyira megindítja az, hogy a püspök megkegyelmezett neki és irgalommal bánt vele, hogy élete Isten szeretetének eme különös megtapasztalása után gyökeresen megváltozik. Pontosan erről tesz bizonyságot Pál is az efézusiaknak: "De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt." (Ef 2:4).

2016. július 2., szombat

Az örökség (Ef 1,18-19)


Az örökség
"És világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön." Ef 1:18-19


Ha Isten "elhívásának reménysége" visszamutat keresztyén életünk kezdetére, akkor Isten "öröksége előremutat a befejezésre, arra a végső örökségre, aminek "záloga a Szentlélek" (Ef 1:14), és amelyről Péter apostol így ír: "arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva a számotokra." (1Pét 1:4).

            Isten gyermekei tehát Isten örökösei, tényleges "örököstársai Krisztusnak" (Róm 8:17), és egy nap kegyelme által meg is kapjuk örökségünket. Olyan gazdag és nagy ez az örökség, hogy ma még elképzelni sem tudjuk azt. Isten ezt a drága ajándékot, örökséget mindenkinek oda akarja adni. Sajnos sokan vannak, akik visszautasítják vagy egyszerűen nem értik meg, nem ismerik fel, hogy milyen hatalmas örökség birtokában vannak.

            Hadd mondjak ezzel kapcsolatosan egy rövid történetet:

            Egy végzős egyetemista fiú már hónapok óta kinézett magának egy sportkocsit az egyik autószalonban. Tudta, apjának nem okozna gondot, hogy megvegye neki, ezért volt olyan bátor, és ezt kérte magának ajándékba annak örömére, hogy befejezi az egyetemet.

            A fiú véletlenül megtalálta az apja íróasztalán a kocsi megrendelőlapját. Nagyon megörült, hogy meg fogja kapni a kocsit, és izgatottan várta a diplomaosztó napját.

            Amikor végre eljött a nagy nap, és megkapta a diplomát, édesapja behívta az irodájába, és ezt mondta:

            – Fiam! Büszke vagyok rád, és nagyon szeretlek! Örülök, hogy ilyen jól helyt álltál az egyetemen, és most elkezdheted a nagybetűs életet. Hadd nyújtsam át sok szeretettel ezt az ajándékot – és erre egy szép díszdobozt vett elő.

            A fiú izgatottan kezdte el kinyitni a dobozt, és döbbenten látta, hogy egy Biblia volt benne, melybe arannyal bele volt gravírozva a neve. Nagyon mérges lett és ezt üvöltötte:

            – Apám! Van egy csomó pénzed és erre csak egy Bibliát vagy képes ajándékba adni!? – végül mérgében elrohant, és otthagyta a Bibliát a kis díszdobozban.

            Évekkel később a fiú nagyon sikeres lett az üzleti életben. Volt egy jó állása, csodálatos családja és mindenki egészséges volt. Egyik nap eszébe jutott az édesapja, hogy meg kellene látogatnia, mivel már idős volt... A diplomaosztó napja óta nem látta. Miközben ezen gondolkodott, telefonon hívták és közölték vele a szomorú hírt, hogy az édesapja meghalt. Nagyon megdöbbent!

            Amikor elkezdte intézni a temetés körüli teendőket, elment az apja házába, mivel szüksége volt néhány hivatalos papírra. Amint belépett a házba szomorúság és megbánás fogta el. Apja iratai között keresgélve megtalálta azt a Bibliát, amit kapott tőle. Érintetlenül ott volt az asztalán, ahogy azt ő ott hagyta.

            Könnyes szemmel nyitotta ki, és az első oldalon a Máté 7:11 szerepelt apja kézírásával: ,,Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?"

            És ahogy olvasta ezt az igét, a Biblia hátuljából kicsúszott egy slusszkulcs. Annak a sportkocsinak a kulcsa, amit apjától kért. A bilétáján a szalon neve, ahol átveheti, és egy megjegyzés: "FIZETVE".

            Igen ezt üzeni ma nekünk is az Úr. Az örökség a tiétek! Fogadjátok örömmel és hálás szívvel Isten ajándékát!

2016. március 13., vasárnap

Megtérés


A megtérés

Olvasmány: Lk 15:11-32

„Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Mk 1:15



A "naponkénti megtérés" alatt azt értjük, hogy mindenkinek szükséges naponta újra és újra a bűnre nemet mondva és Isten akaratának való engedelmességre elköteleznie magát. Pál apostol ezt nevezi a régi ember megöldökölésének és az új ember felelevenítésének.
            Hívő emberként azt is tudnunk kell, hogy ebben a testben és ebben a földi életben mi sohasem leszünk tökéletesek.
Valaki egyszer a hívő és hitetlen ember közötti különbséget így jellemezte: "Mind a meg nem tért, mind pedig a megtért ember bűnös. De míg a meg nem tért ember maga fut a bűn után, addig a megtért ember már a bűn elől fut."

A megtérés



A megtérés
Olvasmány: Lk 15:11-32
„Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Mk 1:15

A megtérésnek szép példáját adja elénk Augustinus egyházatya "Vallomások" című könyvében: "És sírtam összetört szívvel. És íme, a szomszéd házból egy hangot hallottam, amint egy fiú vagy lány, ezt nem tudom, éneklő hangon ezt mondta és állandóan ismételte: "tolle lege", "vedd és olvasd". Arcom azonnal megváltozott, és izgatottan kezdtem gondolkodni, vajon szoktak-e a gyermekek valamiféle játék közben ilyesmit énekelni, de egyáltalán nem emlékeztem, hogy valahol hallottam volna. És miután könnyeimet visszafojtottam, fölálltam, nem tudtam más magyarázatát adni, mint hogy Isten nevében parancsot kaptam, nyissam ki a Könyvet, és az első fejezetet, melyre rátalálok, olvassam el. Fogtam kinyitottam, és olvastam azt a helyet, melyre pillantásom elsőször esett: "nem tobzódásokban és részegségekben, nem bujálkodásban és feslettségekben, nem versengésben és irigységbe: hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok kívánságokra." Tovább nem akartam olvasni, és nem is volt rá szükség. Mert azonnal, ahogy ezeket elolvastam, a nyugalom fénye áradt a szívembe és a kételkedés minden sötétsége eloszlott."

2016. február 15., hétfő

Karácsony


A Messiás érkezése

Olvasmány: Mt 3:1-17

"És hang hallatszott a mennyből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm." Mt 3:17


Miért kellett Jézusnak a földre jönnie?


            Erre a kérdésre adott választ talán legjobban egy kis történet világítja meg.

Egy farmer egy kemény téli estén furcsa dörömbölést hallott a konyhája ablakán. Egy másik ablakon kilesve látta, hogy a hidegtől reszkető apró verebek, amelyeket a benti fény és melegség látványa csalogatott oda, zörgetik az üveget. A földművest meghatotta a látvány, ezért felöltözött, és végigcammogott a friss hóban, hogy kinyissa a pajtáját a didergő madaraknak. Felkapcsolta a lámpát, majd egy kis szénát dobott a sarokba. A verebek azonban minden irányba szétröppentek, amikor kilépet a házból, és félelmükben elrejtőztek a sötétben. A férfi mindenféle csellel próbálkozott, hogy becsalogassa őket a pajtába. Kekszdarabkákat szórt végi az ösvényen, hogy mutassa nekik az utat. Megpróbált a madarak mögé kerülni, és a pajta felé terelni őket. Semmi sem használt. A madarak féltek az idegen óriástól, aki pedig segíteni szeretett volna rajtuk. A gazda visszament a házba, és az ablakon át figyelte a halálra ítélt verebeket. Eközben ez jutott eszébe: "Bárcsak madárrá változhatnék egy pillanatra! Akkor egy lennék közülük, és nem ijednének meg tőlem ennyire. Megmutatnám nekik, hol találnak meleget és biztonságot." Ebben a pillanatban valami kezdet megvilágosodni benne. Megértette, hogy Jézus is éppen ezért született a világra.


            Amikor Isten a földre jött, pontosan ezt tette, mert ez volt egyetlen módja annak, hogy elérje a célját. Ha egy ember madárrá változna, az sem lenne ahhoz a csodához fogható, hogy Isten emberré lett. Némelyeknek már a puszta gondolat is hihetetlen, hogy az örökkévaló Isten, a világegyetem teremtője emberi testet öltsön magára. De másként vajon, hogyan kommunikálhatna velünk?

Testvérharc


Testvérharc

Olvasmány: 1Móz 37:1-36

"Egyszer József álmot álmodott, elmondta testvéreinek, és emiatt még jobban meggyűlölték. Ezt mondta nekik: Hallgassátok csak meg azt az álmot, amelyet álmodtam! Éppen kévéket kötöttünk a mezőn. Az én kévém fölkelt, és állva is maradt, a ti kévéitek pedig körülállták, és leborultak az én kévém előtt. Testvérei azt mondták neki: Talán király akarsz lenni fölöttünk? Vagy uralkodni akarsz rajtunk? És még jobban meggyűlölték az álmaiért és beszédéért. 1Móz 37:5-8


Mi az oka az ellentéteknek, miért van testvérharc?

            Mózes első könyve jó néhány testvérharcról beszámol: Káin és Ábel, Izsák és féltestvére, Izmael, Jákob és Ézsau. József történetében pedig 11 testvér fog össze egy ellen. A korábbi történetekben csak röviden hallunk a testvérharcról, itt viszont a József történeténél, a Mózes 2. könyve egészen részletesen elbeszéli az eseményeket, különös figyelmet szentelve, mindannak ami József és a testvéreik között történik.

            Kétségtelenül igaz az is, hogy József élete talán minden idők egyik legkalandosabb története. Egy megvetett rabszolga és elítélt fogoly, aki a világ leghatalmasabb birodalmának második számú vezetőjévé lép elő. De a történet igazi lényegét akkor értjük meg, ha arra figyelünk, hogy mi történik József és testvérei között.  A családregény egy olyan esemény elbeszélésével indul ebben a ma olvasott fejezetben, amely csaknem végzetes tragédiához vezet.

            Miért is támad viszály, és miért lobban fel a testvérharc ebben a családban?

            Először is azt látjuk, hogy József, mint apjának nyilvánvalóan a legkedvesebb és elkényeztetett gyermeke, különösen is érzéketlennek bizonyul testvérei féltékenységével szemben. Előbb azzal vonja magára bátyjai haragját, hogy különös álmaival henceg előttük. Ezekben az álmokban pedig a nála idősebb testvérei újra és újra meghajolnak előtte. Józsefnek sikerül annyira elidegenítenie magától a testvéreit, hogy azok már rá sem bírnak nézni, és szívükben egyre erősebben forr a bosszúvágy.

            Aztán, amikor a testvérek egy hosszabb távollét után úja meglátják a feléjük közeledő Józsefet, így szólnak egymás között: "Nézzétek, ott jön az álomlátó! Gyertek, öljük meg, dobjuk bele egy kútba, és mondjuk azt, hogy vadállat ette meg. Majd meglátjuk, mi lesz az álmaiból!" (1Móz 37:19-20).


            Thomas Mann: "József és testvérei" c. regényében nagyon találóan és szemléletesen írja le azt a pillantott, amikor József kimegy a mezőre a nyájat őrző testvéreihez és eléjük áll:


"- Igen, igen, üdvözlet, testvérek! - szólalt meg József hangja, s a fiú elébük lépett. - Hihettek szemeteknek, kedveseim! Én jöttem atyám helyett, Hulda, a szamár hátán, hogy számot adjatok nekem, és hogy...

- zavarodottan akadt el. A testvérek ott ültek szótlanul és mozdulatlanul, s rámeredtek félelmetes, elvarázsolt csoportozatban. Amint azonban ott ültek, jóllehet nem volt sem napkelte, sem napnyugta, amely arcukat megfesthette volna, ezek az arcok oly vörösek lettek, mint a fák csavaros törzsének háta, vörösek, mint a sivatag, sötétvörösek, mint a csillag az égen, és szemük mintha nyomban vért fröcskölt volna. József hátralépett. Ekkor dörgedelmes üvöltés harsant föl, az ikrek bikabőgése megreszkettette a beleket, s elnyújtott kiáltással, mely mintha egy fojtogatott torokból tört volna föl, s a düh, a gyűlölet és a fölszabadulás kétségbeesetten ujjongó "ah"-jával ugrott föl mind a tíz, vad egyszerre-szökkenéssel, s a fiúra rontott. Ráestek, mint kiéhezett farkasfalka a zsákmányra, vérbe vakult vágyuk nem ismert megállást és megfontolást, úgy látszott, mintha legalább tizennégy részre akarnák tépni. Lelküknek mélyén csakugyan ez az ösztön volt most az uralkodó: tépni, széttépni, letépni!"