2017. július 9., vasárnap

Összetört remények


Összetört remények
Olvasmány: 1Krón 28:2-19
„Én magam szerettem volna házat építeni az ÚR szövetségládájának, Istenünk lába zsámolyának az elhelyezésére. Elő is készítettem az építést. De Isten így szólt hozzám: Nem építhetsz házat az én nevem tiszteletére, mert háborúskodó ember voltál, és sok vért ontottál.” (1Krón 28:2-3).
Max Lucado könyvében egy kis történetet ír le, amit szeretnék most a testvérekkel is megosztani. A történet egy emberről szól, aki valamit nagyon akart, nagyon szeretett volna megvalósítani, de Isten mást gondolt felőle.


 A történet egy holland férfiról, Willemről szól, aki az Isten Igéjét szerette volna hirdetni. Korábban műkereskedő volt, nyelveket tanított, könyvekkel kereskedett, de végül az egyházban találta meg az igazi helyét. Elvégezte a teológiát és lelkész lett. 1879 tavaszán Dél-Belgium szénbányáinak vidékén kezdte meg lelkipásztori munkáját. Nem sokkal a szolgálatba állása után egy súlyos bányaszerencsétlenség történt, amelyben nagyon sok ember megsérült. Willem ápolta a sebesülteket és etette az éhező családjukat, még a salakhalmokat is széthordta, hogy a fagyoskodó családok a nagy hidegben fűteni tudjanak. Az emberek a szívükbe fogadták a fiatal lelkészt és a templom, ahol prédikált, mindig színültig megtelt. A fiatal Willem azt tette, amiről mindig is álmodott, hirdette Isten Igéjét.

Ekkor azonban Isten közbe szólt. Willemet meglátogatta az egyházi elöljárója és felháborodott a fiatal lelkész küllemén és életmódján. Willem ugyanis egy egyszerű viskóban lakott a bányászok között, maga is egy rongyos és szénporos ruhát hordott, a fizetését pedig mindig szétosztotta a szegények között.  A felettese kijelentette, hogy egy lelkész nem nézhet így ki és nem folytathat ilyen életmódot, ezért elbocsátották a szolgálatból. A fiatalember összeomlott. Hiszen ő Isten Igéjét akarta hirdetni, az embereken akart segíteni! Miért hagyta Isten, hogy ez megtörténhessen és elbocsássák a lelkészi szolgálatból?

Újra ott vannak a kérdések: Szándékomban állt. Én azt szerettem volna. Az volt a tervem. Megtettem az előkészületeket…

Wiilem számára is ismerősekké váltak ezek a gondolatok. Később azonban azt is megértette, hogy Isten az ő számára valami mást, valami jobbat készített el. Először persze ő is dühös volt és haragudott. Megmakacsolta magát és ott is maradt a faluban, ahol korában lelkipásztorként szolgált. De sehol sem találta a helyét, nem volt békessége a lelkének. Szomorúan és kiábrándultan lézengett az utcákon, amikor egy nap meglátott egy idős bányászt, amint egy hatalmas zsák szén súlya alatt görnyedezett. Rabul ejtette a pillanat és lerajzolta a fáradt alakot. Még nem tudta, de abban a pillanatban felfedezte igazi hivatását. Nem a papi palástot, hanem a művész kabátját. Nem a lelkészi szószéket, hanem a festő palettáját. Nem a szavak szolgálata, hanem képeké.

A fiatalember, akit az egyházi felettese nem tudott elfogadni, festő lett, méghozzá olyan festő, akinek a világ nem tudott ellenállni, ő volt Vincent Willem van Gogh.


Szándékomban állt. Én magam szerettem volna. Az volt a tervem. Megtettem az előkészületeket… helyett készek vagyunk-e arra figyelni: „De Isten így szólt”? Miért ne történhetne meg ugyanez velünk is? Ami megtörtént Dáviddal, vagy ami megtörtént Willemmel, megtörténhet velünk is! Készek vagyunk-e bízni Istenben életünk csalódást okozó pillanataiban is?

2017. június 17., szombat

A sátán boldogmondásai


A SÁTÁN BOLDOG MONDÁSAI


Boldogok, akik túl fáradtak, vagy elfoglaltak Isten Házába menni vasárnap, mert ők az én legjobb munkatársaim.

Boldogok, akik a lelkipásztor elszólásaira és hibáira figyelnek, mert ők semmit sem kapnak az igehirdetés által.

Boldogok azok a gyülekezeti tagok, akik azt hiszik, hogy gyülekezetük minden problémájában benne kell lenniük, de a megoldásokban sohasem.

Boldogok a pletykálkodók, mert ők megszomorodást és szakadást munkálnak, és én azt nagyon szeretem.

Boldogok a könnyen sértődők, mert hirtelen megharagudnak és elhagyják a gyülekezetet.

Boldogok, akik nem adakoznak Isten munkájára, mert ők ez által nekem segítenek.

Boldog az, aki gyakran hangoztatja, hogy szereti Istent, de utálja lelki testvéreit. Az ilyen mindörökké velem lesz.

Boldogok a békétlenségre igyekvők és bajkeverők, mert ők a Sátán gyermekeinek neveztetnek.

Boldogok, akiknek nincsen idejük imára, mert ők könnyű zsákmányok nekem.

Forrás: Douglas Parson: Pulpit Helps.
Magyarra fordította: Steiner József, 2000

Zilah-Fenyvesi Református Gyülekezet

2016. december 30., péntek

A szeretet mindent eltűr


Az Ige testté lett
Olvasmány: Jn 1:1-18
"A szeretet mindent eltűr." 1Kor 13:7


Max Lucado könyvében leír egy történetet a 2001. szeptember 11.-én történt New-Yorki-i terrortámadással kapcsolatosan.

Amikor az ikertornyok összeomlottak, több tűzoltó is az épületben tartózkodott és ott lelte halálát. A tűzoltóknál Amerikában van egy olyan szokás, hogy ha egyikük a kötelessége teljesítése közben meghal, a holtestet a helyszínen kell hagyni és azt csak egy másik tűzoltó, egy társa, aki személyesen is ismerte, viheti el a helyszínről. Az ikertornyok leomlása után hat és fél hektár nagyságú romhalmaz maradt. Ebben a hatalmas temetőben kellett megtalálni az elhunytak holttesteit. De a tűzoltók nem adták fel, kitartóan keresték a társaikat, pedig már tudták, hogy a romok alatt senki sincs életben. Mindnyájuk között azonban a legkitartóbb az az idős tűzoltó volt, aki a fia holtestét kereste, aki szintén tűzoltó volt és a romok alatt lelte halálát. A tűzoltók három napon keresztül megállás és pihenés nélkül ástak, míg végül megtalálták társuk holttestét, és az apa ott volt, hogy elvigye fia holttestét. Az apa nem adta fel, nem hagyta abba, nem volt hajlandó megfordulni és elmenni. Miért? Mert a fia iránti szeretete nagyobb volt, mint a kutatás keserve és reménytelensége.

Vajon nem mondhatjuk-e el ugyanezt Krisztusról? Ő miért nem hagyta abba? Miért tartott ki? Miért vállalta a Golgotára vezető utat, annak minden fájdalmával együtt? Mert az irántunk való szeretete nagyobb volt, mint az út fájdalma. Ő azért jött, hogy megmentsen minket, kihúzzon minket a romok alól. A világ összeomlott, az ember halott volt a bűnei miatt, de ő azért jött, hogy kiszabadítson és életre keltsen minket. Ezért volt hajlandó megtenni a közöttünk levő óriási távolságot is, leküzdeni minden akadályt, mert „a szeretet mindent eltűr”. Ezért tűrte közömbösségünket, megvetésünket és ellenállásunkat is. Ezért vállalta a testet öltés, az emberi lét magára öltésének minden próbatételét: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5:21). Miért tette ezt Jézus? A kérdésre csak egyetlen válasz lehetséges: szeretetből. Krisztus szeretete „mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr” (1Kor 13:7). Gondolkozzunk el ezen egy pillanatra. Vajon valóban komolyan vesszük-e ezt?

Forrás: Max Lucado: "Ahogy szeretni érdemes" (KIA, Budapest 2016)

Az Ige testté lett


Az Ige testté lett

Olvasmány: Jn 1:1-18


Erről szól a konfirmációi olvasókönyvben szereplő egyik kis történet is:

„Egy rigófészek volt Jancsi családjának a kertjében az egyik fán. Jancsi tudta, hogy mily nagy érték ez az énekesmadár, ezért különös örömmel észlelte egy szép napon, hogy kikeltek a fiókák. Sajnos egyszer az egyik kis rigó annyira nyújtogatta nyakát az eleség után, hogy kiesett a fészekből. Ott leselkedett a macska is. Ám Jancsi elzavarta, s visszavitte a kiesett madárkát a fészekbe. Az anyarigó nagyon megijedt tőle, s rémülten elrepült. Jancsi elpanaszolta az édesanyjának: milyen hálátlan a rigómama! Ahelyett, hogy örült volna az ő segítségének, elrepült. Anyja megmagyarázta: Persze, hogy megijedt tőled! Ahhoz, hogy megértse: mily szándékkal közeledel a fészek felé, át kellett volna változnod rigóvá: akkor nem félt volna tőled! Mire Jancsi: Ilyesmi, sajnos, csak a mesében van! Ami embereknél lehetetlen, Istennél lehetséges. Karácsonykor azért lett Isten emberré, hogy meg ne rémüljünk villámló szentségétől, mennydörgő hatalmától. Hogy így értésünkre adhassa: szereti ezt a bűnös világot; nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen; Nála készen a bocsánat; Ő üdvösségébe vár.”

Mit kellene tennünk ahhoz, hogy megértessük magunkat a madarakkal? Csak egy megoldás lehetséges: madárrá kellene lennünk. A mi világunkat fel kellene cserélnünk az ő világukkal. Le kellene mondanunk mindarról, amivel mi többek és nagyobbak vagyunk és alkalmazkodnunk az ő parányi és korlátolt világukhoz és ismereteikhez. Számunkra ez nagyon nehéz és elképzelhetetlen, valójában fizikailag is képtelenség, de Isten számára nem volt az. A szeretet megteszi ezt a távolságot, legyőzi az akadályokat, áldozatot hoz. Krisztus az Ő végtelen hatalma és a határtalan örökkévalóság világából eljött az idő korlátai közé, azért, hogy egy legyen közülünk.

2016. december 21., szerda

"A szeretet mindent remél." 1Kor 13:7


"A szeretet mindent remél." 1Kor 13:7



Max Lucado könyvében leírja egy elsüllyedt tengeralattjáró legénységének a történetét. Az amerikai partok közelében a tengeralattjáró meghibásodott és a tenger fenekére süllyedt. A haditengerészet mindent megtett az elsüllyedt tengeralattjáró legénységének megmentése érdekében. A tengeralattjáró olyan mélyen volt, hogy minden mentési kísérlet kudarcba fulladt. Sok-sok nap elteltével, többszöri eredménytelen kísérlet után a mélytengeri búvárok még egyszer utoljára lemerültek, hogy megvizsgálják a tengeralattjárót. A tengeralattjáró acélfalához érve kopogtatást észleltek a hajótestből. A bennrekedt matrózok Morse jelekkel üzenetet küldtek. Az üzenet, amit újra és újra megismételtek, egyetlen mondat volt: „Van-e még remény?” A tengerfenekére süllyedt és a tengeralattjáró acél testének börtönébe zárt tengerészek számára ez volt az egyetlen és legfontosabb kérdés.

Jézus ma azt üzeni nekünk, elveszett bűnösöknek, hogy van! Ne a vizet nézzük, mint Noé. Ne a bűneink sokaságára nézzünk, mint a házasságtörő asszony, ne a halál legyőzhetetlen hatalmára, ne a ránk nehezedő hatalmas nyomásra és a sok ezer méter mélységre, ahol a tengeralattjáró legénysége volt, hanem egyedül Jézusra. Ő a reménység olajágát hozza a számunkra is.


Forrás: Max Lucado: "Ahogy szeretni érdemes" (KIA Budapest 2016)

2016. december 10., szombat

"A szeretet mindent hisz." 1Kor 13:7


"A szeretet mindent hisz."
1Kor 13:7
Albert Einsteinről feljegyezték, hogy amikor meghalt a felesége, akkor a húga, Maja költözött hozzá, hogy vezesse a háztartást, gondoskodjon a tudós bátyjáról, hogy az továbbra is zavartalanul végezhesse tudományos munkáját. Einstein húga tizennégy éven keresztül hűségesen segítette bátyját a munkájában, amikor hirtelen agyvérzést kapott és kómába esett. Einstein minden nap meglátogatta őt a kórházban, és két órát mellette töltött minden délután, általában Platontól olvasott fel a húgának. Az asszony kómában volt, semmi jelét nem adta annak, hogy bármit megértene az olvasottakból. Einstein mégis folytatta a felolvasást, mert úgy gondolta, testvére, ha nem is érti a szavakat, de azt mindképpen érzékelni fogja, hogy bátyja hiszi, megéri a ráfordított időt.


Bízunk a gyermekünkben, a házastársunkban, a barátunkban? Akkor mutassuk is ki! Legyünk ott, amikor játszanak. Örüljünk velük a sikereiken, támogassuk és bátorítsuk őket kudarcaikban. Legyünk velük!  A legjobbat akarjuk kihozni valakiből? Akkor menjük oda hozzá, fejezzük ki bizalmunkat iránta.


Nathaniel Hawthorne egy nap kétségesetten és nagy félelemmel a szívében ment haza. Éppen aznap rúgták ki a munkahelyéről, a vámházból. Vajon mit szól majd a felesége, vajon miből fognak ezután megélni? Meglepő módon a felesége azonban harag és düh helyett nyugalommal fogadta a hírt és egy meglepetéssel ajándékozta meg a férjét, amikor így szólt hozzá: „végre megírhatod a könyvedet!” A férfi azonban nem látta ilyen rózsásnak a helyzetet, mert aggódott, hogy miből tudnak majd megélni. Ekkor a legnagyobb meglepetésére a felesége kihúzott egy fiókot és egy nagy köteg pénzt tett eléje, amit a háztartási pénzből takarított meg. Az asszony ekkor így szólt a férjéhez: „Mindig tudtam, hogy tehetséges vagy és egy remekművet fogsz írni!” A felesége bízott a férjében. S ez a bizalom késztette valóban írásra Hawthorne-t, aki meg is írta könyvét, amelyet ma az egész világon ismernek, ez a könyve a „Skarlát betű”.

"A szeretet mindent hisz." 1Kor 13:7


"A szeretet mindent hisz."
1Kor 13:7
A bizalomban nagy erő rejlik. Valaki egyszer így fogalmazta ezt meg: „Nem az vagyok, akinek tartom magamat, nem az vagyok, akinek gondolsz engem. Az vagyok, akinek gondolom, hogy tartasz.” Akár jó, akár rossz ez, még önmagunkat is mások szemével határozzuk meg. Ha valakinek elég sokszor mondják azt, hogy buta, előbb utóbb el is hiszi magáról. Ha viszont abban erősítik meg, hogy tehetséges és értékes, akkor valóban azzá is válik. A nagy német költő, Goethe mondta: „Bánj úgy egy emberrel, amilyennek látszik, és rosszabbá teszed, de bánj vele úgy, amilyen lehetne, és azzá válik.”


Robert Rosenthal pedagógiai kísérlete jól szemlélteti ezt a jelenséget. Egy általános iskolában felmérést végeztek a diákok között, majd azt mondták a tanároknak, hogy néhány gyerek rendkívül jól vizsgázott. Elhitették a tanárokkal, hogy ezek a diákok rendkívüli képességekkel rendelkeznek. Valójában azonban találomra választottak ki néhány gyereket, akik semmiben sem különböztek a többiektől, csak rájuk fogták, hogy ők különlegesek. De mivel a tanárok ezt nem tudták, a szakemberek véleményét komolyan véve, másként kezdtek el bánni ezekkel a gyerekekkel. A tanév végére ezek a gyerekek, akiket tehetségesnek neveztek ki, egytől egyig mind jobb tanulmányi eredményt mutattak fel a többieknél. A tanárok maguk is elmondták róluk, hogy sokkal elégedettebbek velük, ezek a gyerekek érdeklődőbbek a többieknél, jobb jegyeket szereznek. Mindez pedig a tanárok magatartásának volt köszönhető. Mivel különleges képességűeknek tartották ezeket a gyerekeket, és úgy is bántak velük, a diákok igyekeztek megfelelni, a tanáraiktól tapasztalt pozitív bánásmód jobb eredmények elérésére sarkalta őket.

Rosenthal azt a következtetést vonja le, hogy valószínűleg a tanár és a diák észrevétlen kapcsolatában rejlik a titok, a hanghordozás, az arckifejezés, az érintés és a testtartás lehet az az eszköz, amellyel gyakran önkéntelenül, a tanárok diákjaik tudomására hozzák elvárásaikat. Az ilyen közlés segít a gyereknek önmagáról alkotott nézetei megváltoztatásában.


Bízzunk a másikban! Bizalmunkat fejezzük ki tettekkel is. Semmi sem helyettesítheti a jelenlétünket. A levelek is jólesnek, a telefonhívás vagy egy e-mail is lehet kedves gesztus, de ha személyesen megyünk oda, az mégis egészen más.