Az
ember megváltása
Olvasmány: Rm
8:1-17
„Amire ugyanis képtelen volt a törvény,
mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor bűnért való
áldozatként tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és
kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön
bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” (Rm 8:3-4).
Egy kis
történetet olvastam nemrég, amely jól szemlélteti, hogy mit tett Isten
értünk.
A történet szerint egyszer egy
szerzetes és tanítványa az apátságból lementek a közeli faluba. A település
kapujánál elváltak egymástól, de megbeszélték, hogy miután mindenki elintézi a
feladatait, ugyanitt találkoznak. Így is történt, a megbeszélt időben újra ott
voltak mind a ketten és együtt indultak vissza az apátságba. A szerzetes
azonban észrevette, hogy tanítványa valahogy megváltozott, valami nincs rendben
vele. De hiába faggatta, a tanítvány semmit sem válaszolt, csak egyre inkább
eltávolodott tanítójától és lemaradva inkább magányosan ment az úton. Az
apátság kapuja előtt azonban a szerzetes bevárta tanítványát és ismét
megkérdezte tőle, hogy mi nyomasztja. A fiú ismét elutasítóan akart válaszolni,
de amikor mestere szemébe nézve, nem haragot, hanem csak szeretetet látott,
felengedett a szíve és megvallotta: „súlyosan vétkeztem, megszegtem a
fogadalmamat, lefeküdtem egy nővel. Nem vagyok már méltó arra, hogy belépjek az
apátságba, és nem tudnék a társaim szemébe nézni.” A tanító azonban átkarolta
az ifjút és azt mondta: „Együtt lépünk be az apátságba, együtt megyünk el a
templomba és valljuk meg a vétkedet. Istenen kívül senki sem fogja megtudni,
hogy melyikünk vétkezett, melyikünk bukott el.”
Vajon nem
ugyanezt tette Isten is értünk? Amikor mi hallgattunk a bűneinkről,
megpróbáltuk elrejteni, visszahúzódtunk tőle, ellenségünknek láttuk Őt,
elkerültük a vele való találkozást, ő nem feledkezett meg, nem mondott le
rólunk. Mi azt gondoltuk, hogy már nem szeret és elítél minket, ő azonban
ellenségünk helyett barátunkká lett. Isten többet tett értünk, mint a szerzetes
a tanítványáért. Jézus nem csupán osztozott a bűneikben, hanem a helyünkre
állt:
„A mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött,
hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs
53:5-6). Ő elfogadta és magára vette a gyalázatot helyettünk, hogy mi Isten
színe elé állhassunk: „Nézzünk fel Jézusra, aki az előtte levő
öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet.” (Zsid
12:2).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése