2017. július 9., vasárnap

Összetört remények


Összetört remények
Olvasmány: 1Krón 28:2-19
„Én magam szerettem volna házat építeni az ÚR szövetségládájának, Istenünk lába zsámolyának az elhelyezésére. Elő is készítettem az építést. De Isten így szólt hozzám: Nem építhetsz házat az én nevem tiszteletére, mert háborúskodó ember voltál, és sok vért ontottál.” (1Krón 28:2-3).
Max Lucado könyvében egy kis történetet ír le, amit szeretnék most a testvérekkel is megosztani. A történet egy emberről szól, aki valamit nagyon akart, nagyon szeretett volna megvalósítani, de Isten mást gondolt felőle.


 A történet egy holland férfiról, Willemről szól, aki az Isten Igéjét szerette volna hirdetni. Korábban műkereskedő volt, nyelveket tanított, könyvekkel kereskedett, de végül az egyházban találta meg az igazi helyét. Elvégezte a teológiát és lelkész lett. 1879 tavaszán Dél-Belgium szénbányáinak vidékén kezdte meg lelkipásztori munkáját. Nem sokkal a szolgálatba állása után egy súlyos bányaszerencsétlenség történt, amelyben nagyon sok ember megsérült. Willem ápolta a sebesülteket és etette az éhező családjukat, még a salakhalmokat is széthordta, hogy a fagyoskodó családok a nagy hidegben fűteni tudjanak. Az emberek a szívükbe fogadták a fiatal lelkészt és a templom, ahol prédikált, mindig színültig megtelt. A fiatal Willem azt tette, amiről mindig is álmodott, hirdette Isten Igéjét.

Ekkor azonban Isten közbe szólt. Willemet meglátogatta az egyházi elöljárója és felháborodott a fiatal lelkész küllemén és életmódján. Willem ugyanis egy egyszerű viskóban lakott a bányászok között, maga is egy rongyos és szénporos ruhát hordott, a fizetését pedig mindig szétosztotta a szegények között.  A felettese kijelentette, hogy egy lelkész nem nézhet így ki és nem folytathat ilyen életmódot, ezért elbocsátották a szolgálatból. A fiatalember összeomlott. Hiszen ő Isten Igéjét akarta hirdetni, az embereken akart segíteni! Miért hagyta Isten, hogy ez megtörténhessen és elbocsássák a lelkészi szolgálatból?

Újra ott vannak a kérdések: Szándékomban állt. Én azt szerettem volna. Az volt a tervem. Megtettem az előkészületeket…

Wiilem számára is ismerősekké váltak ezek a gondolatok. Később azonban azt is megértette, hogy Isten az ő számára valami mást, valami jobbat készített el. Először persze ő is dühös volt és haragudott. Megmakacsolta magát és ott is maradt a faluban, ahol korában lelkipásztorként szolgált. De sehol sem találta a helyét, nem volt békessége a lelkének. Szomorúan és kiábrándultan lézengett az utcákon, amikor egy nap meglátott egy idős bányászt, amint egy hatalmas zsák szén súlya alatt görnyedezett. Rabul ejtette a pillanat és lerajzolta a fáradt alakot. Még nem tudta, de abban a pillanatban felfedezte igazi hivatását. Nem a papi palástot, hanem a művész kabátját. Nem a lelkészi szószéket, hanem a festő palettáját. Nem a szavak szolgálata, hanem képeké.

A fiatalember, akit az egyházi felettese nem tudott elfogadni, festő lett, méghozzá olyan festő, akinek a világ nem tudott ellenállni, ő volt Vincent Willem van Gogh.


Szándékomban állt. Én magam szerettem volna. Az volt a tervem. Megtettem az előkészületeket… helyett készek vagyunk-e arra figyelni: „De Isten így szólt”? Miért ne történhetne meg ugyanez velünk is? Ami megtörtént Dáviddal, vagy ami megtörtént Willemmel, megtörténhet velünk is! Készek vagyunk-e bízni Istenben életünk csalódást okozó pillanataiban is?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése