Összetört
remények
Olvasmány: 1Krón
28:2-19
„Én magam szerettem volna házat építeni
az ÚR szövetségládájának, Istenünk lába zsámolyának az elhelyezésére. Elő is
készítettem az építést. De Isten így szólt hozzám: Nem építhetsz házat az én
nevem tiszteletére, mert háborúskodó ember voltál, és sok vért ontottál.” (1Krón 28:2-3).
Max Lucado
könyvében egy kis történetet ír le, amit szeretnék most a testvérekkel is
megosztani. A történet egy emberről szól, aki valamit nagyon akart, nagyon
szeretett volna megvalósítani, de Isten mást gondolt felőle.
A történet egy holland férfiról, Willemről
szól, aki az Isten Igéjét szerette volna hirdetni. Korábban műkereskedő volt,
nyelveket tanított, könyvekkel kereskedett, de végül az egyházban találta meg
az igazi helyét. Elvégezte a teológiát és lelkész lett. 1879 tavaszán
Dél-Belgium szénbányáinak vidékén kezdte meg lelkipásztori munkáját. Nem sokkal
a szolgálatba állása után egy súlyos bányaszerencsétlenség történt, amelyben
nagyon sok ember megsérült. Willem ápolta a sebesülteket és etette az éhező
családjukat, még a salakhalmokat is széthordta, hogy a fagyoskodó családok a
nagy hidegben fűteni tudjanak. Az emberek a szívükbe fogadták a fiatal lelkészt
és a templom, ahol prédikált, mindig színültig megtelt. A fiatal Willem azt
tette, amiről mindig is álmodott, hirdette Isten Igéjét.
Ekkor azonban
Isten közbe szólt. Willemet meglátogatta az egyházi elöljárója és felháborodott
a fiatal lelkész küllemén és életmódján. Willem ugyanis egy egyszerű viskóban
lakott a bányászok között, maga is egy rongyos és szénporos ruhát hordott, a
fizetését pedig mindig szétosztotta a szegények között. A felettese kijelentette, hogy egy lelkész
nem nézhet így ki és nem folytathat ilyen életmódot, ezért elbocsátották a
szolgálatból. A fiatalember összeomlott. Hiszen ő Isten Igéjét akarta hirdetni,
az embereken akart segíteni! Miért hagyta Isten, hogy ez megtörténhessen és
elbocsássák a lelkészi szolgálatból?
Újra ott vannak
a kérdések: Szándékomban állt. Én azt szerettem volna. Az volt a tervem. Megtettem
az előkészületeket…
Wiilem számára
is ismerősekké váltak ezek a gondolatok. Később azonban azt is megértette, hogy
Isten az ő számára valami mást, valami jobbat készített el. Először persze ő is
dühös volt és haragudott. Megmakacsolta magát és ott is maradt a faluban, ahol
korában lelkipásztorként szolgált. De sehol sem találta a helyét, nem volt
békessége a lelkének. Szomorúan és kiábrándultan lézengett az utcákon, amikor
egy nap meglátott egy idős bányászt, amint egy hatalmas zsák szén súlya alatt
görnyedezett. Rabul ejtette a pillanat és lerajzolta a fáradt alakot. Még nem
tudta, de abban a pillanatban felfedezte igazi hivatását. Nem a papi palástot,
hanem a művész kabátját. Nem a lelkészi szószéket, hanem a festő palettáját.
Nem a szavak szolgálata, hanem képeké.
A fiatalember,
akit az egyházi felettese nem tudott elfogadni, festő lett, méghozzá olyan
festő, akinek a világ nem tudott ellenállni, ő volt Vincent Willem van Gogh.
Szándékomban
állt. Én magam szerettem volna. Az volt a tervem. Megtettem az előkészületeket…
helyett készek vagyunk-e arra figyelni: „De Isten így szólt”? Miért ne
történhetne meg ugyanez velünk is? Ami megtörtént Dáviddal, vagy ami megtörtént
Willemmel, megtörténhet velünk is! Készek vagyunk-e bízni Istenben életünk
csalódást okozó pillanataiban is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése