Van egy álmom...

Van egy álmom...

Jézus látva a samáriaik tömegét, akik kijöttek a városból és köréje gyülekeznek, előre tekint, aminek beteljesedést majd az Apostolok Cselekedeteinek könyvében olvassuk, hogy az egész samária befogadja az igét, itt, mint egy jövendölésszerűen előre jelenti: "Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra. Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató." (Jn 4:35-36).

            Jézus "álma", reménysége az, hogy a samáriai asszony, és Sikár városának megtérő lakói csak az első zsenge, amit majd követ a bőséges aratás, amit az apostolok fognak majd learatni. Jézus álma és reménysége, hogy leomlanak a falak, amelyek elválasztják egymástól a zsidót és samáriait, hogy az evangélium majd eljut minden néphez. Ahogy az Apostolok Cselekedeteinek Könyvében található missziói parancsban olvassuk: és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1:8/b)

            Kétezer évvel később, hasonló "álma", reménysége és bizonysága volt Jézus Krisztus egy 20. századi tanítványának.

            1963. augusztus 28-án, a washingtoni Lincoln-emlékműnél tartotta Martin Luther King baptista lelkipásztor, pályafutása leghíresebb szónoklatát, melyben a faji diszkrimináció felszámolására szólította fel az Egyesült Államok törvényhozóit, és egy igazságosabb társadalmi berendezkedés álomképével lelkesítette 250 000 fős hallgatóságát. Idézzünk fel néhány mondatot a beszédből:

            „Azt mondom nektek, barátaim, hogy bár szembe kell néznünk a mai és a holnapi nehézségekkel, mégis van egy álmom. Ez az álom mélyen gyökerezik az amerikai álomban, hogy ez a nemzet egy nap fel fog kelni, és valóra váltja hitvallásának valódi értelmét: magától értetődőnek tartjuk azt az igazságot, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett.

            Van egy álmom, hogy egy nap Georgia vörös dombjain az egykori rabszolgák fiai és az egykori rabszolgatartók fiai képesek lesznek együtt leülni a testvériség asztalához.

            Van egy álmom, hogy egy nap még Mississippi állam, ez az igazságtalanság hőségétől, az elnyomás hőségétől fulladozó állam is átalakul a szabadság és az igazság oázisává.

            Van egy álmom, hogy négy kis gyerekem egy nap olyan nemzetben fog élni, ahol nem a bőrük színe alapján ítélik meg őket, hanem jellemük értéke szerint. Ez ma az álmom!

            Van egy álmom, hogy egy napon minden völgy felemelkedik, minden domb és hegy lesüllyed, az egyenetlen helyek kisimulnak, és a kanyargós helyek kiegyenesednek, és az Úr dicsősége megmutatkozik, és minden ember együtt fogja látni.

            Ez a mi reményünk. Ezzel a hittel képesek leszünk arra, hogy a kétségbeesés hegyéből kivéssük a remény szikláját. Ezzel a hittel képesek leszünk arra, hogy átalakítsuk nemzetünk perlekedő viszályát a testvériség gyönyörű szimfóniájává. Ezzel a hittel képesek leszünk arra, hogy együtt dolgozzunk, együtt imádkozzunk, együtt küzdjünk, hogy együtt menjünk börtönbe, hogy együtt keljünk fel a szabadságért, tudva, hogy egy nap szabadok leszünk.”

Egy hajléktalan a templomnál…

Egy hajléktalan a templomnál…

"Egy hideg vasárnapon történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek valamit sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe. Ahogy közelebb értem, észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának. Már majdnem egészen lefeküdt, mintha aludna. Egy hosszú, nagyon rongyos viharkabát volt rajta és egy kalap a fejére húzva, hogy már az arcát sem lehetett látni. Egy kb. 30 éves cipő volt rajta, ami olyan kicsi volt rá, hogy kilógtak a lábujjai. Gondoltam, hogy hajléktalan és hogy alszik, így bementem a templom ajtaján. Bent elkezdtünk beszélgetni. Szóba került a kint fekvő hajléktalan is. Az emberek csak mosolyogtak és suttogtak, de senki sem volt hajlandó behívni, hogy üljön le. Én sem.

Néhány perc múlva elkezdődött az istentisztelet. Mindenki a prédikátort várta, hogy foglalja el a helyét, és szóljon az Igéből, amikor kinyílt az ajtó. Bejött a hajléktalan, fejét lehajtva végigsétált a padok között. Az emberek zavarban voltak és suttogtak, meg arcokat vágtak. Végigment a szószékig, ahol aztán levette a kalapját és a kabátját. Elszorult a szívem. Ott állt a prédikátorunk... ő volt a hajléktalan. Senki sem szólt egy árva szót sem. A prédikátor elővette a Bibliáját és letette. "Testvéreim, azt hiszem, nem kell mondanom, hogy miről fogok ma prédikálni.”

 

(ismeretlen szerző).