Igazmondás
„Semmiféle bomlasztó beszéd ne
hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges
építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4:29)
Van olyan
ember, aki ragaszkodik ahhoz az elvhez, hogy ő mindenkinek, minden körülmények
között megmondja az igazat! Sokan még büszkék is rá, hogy ők mindig kimondják
azt, amit gondolnak. De vajon valóban ez erénynek tekinthető-e az ilyenfajta
igazmondás? Pál így figyelmezteti az efézusi gyülekezetet: „Semmiféle bomlasztó beszéd ne
hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges
építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4:29). Érdemes
tehát mindig végigindulnunk nemcsak azt, hogy amit mondunk igaz-e de azt is,
hogy most van-e az ideje annak, hogy elmondjuk és azt is, hogy miképpen mondjuk,
milyen lelkülettel és milyen célból
Nemcsak azt kell
megnéznünk, hogy tényszerűén igaz-e, amit mondunk, de azt is, hogy az valóban a
másik ember javát és az Isten igazságát szolgálja-e? Példát is szeretnék
erre mondani.
Sokan ismerjük Victor
Hugo: Nyomorultak című regényét. Az elején az író bemutatja nekünk azt a szelídlelkű
idős püspököt, aki egy nap befogad a házába egy volt fegyencet, Jan Valjeant,
aki a vacsorát és az éjszakai szállást, azzal hálálja meg, hogy meglopja a
házigazdát. Reggelre ugyanis a püspök hűlt helyét találja nemcsak különös vendégének,
hanem a szép, értékes ezüst evőeszközöknek is. A hitvány ember meglopta
jótevőjét, de a rendőrség menekülés közben elfogja. Megtalálják nála az
ellopott étkészletet és visszaviszik szembesíteni a püspök elé. Senki sem
kételkedik afelől, hogy itt lopás történt. Amint azonban a püspök meglátja a
megbilincselt betörőt, tárt karokkal eléje sietve így szólítja meg: „Á, ön az, örvendek, hogy látom. De hiszen
én a gyertyatartókat is magának adtam, amelyek színezüstből vannak, s
amelyekért 200 frankot is kaphatna. Miért nem vitte el őket az ezüstneművel
együtt?” Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a püspök nem mondott igazat,
hazudott, de valójában éppen ez által mentette meg egy ember életét. A földi
törvények szerit hamisan tanúskodott, mégis jót tett, mert a földinél
hatalmasabb isteni igazságot szolgálva, az ítélet helyett a kegyelem
evangéliumát hirdette. A püspök ezzel a mondattal búcsúzott az őt meglopó
fegyenctől: „Jan Valjean, testvérem az
Úrban, te már nem a bűnt szolgálod, hanem a jót. Megvásároltam a lelkedet,
megváltottam a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől és átadtam Istennek.”
Vagy egy másik
példa! A diktatúrák idején gyakran előfordul, hogy az őrült rendszer halálra
kerestet ártatlan embereket. Ha valaki menedéket ad egy üldözöttnek, és amikor
a hatóság keresi, letagadja, vagy hamis papírokkal segít megmenteni egy
üldözött ember életét, vajon nem jár-e el helyesen, annak ellenére is, hogy
hazudik vagy csal? A hazugsággal és a hamisítással is nem az igazságot és a jót
szolgálja-e? Ha pedig nyíltan megvallaná az igazságot, hogy tudniillik, az
illető itt meg itt bújik, ezzel az igazmondásával nem a hazugság atyjának, az
ördögnek tenne szolgálatot?
