Az ember megváltása

Az ember megváltása

Olvasmány: Rm 8:1-17

„Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor bűnért való áldozatként tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” (Rm 8:3-4).

Egy kis történetet olvastam nemrég, amely jól szemlélteti, hogy mit tett Isten értünk. 

A történet szerint egyszer egy szerzetes és tanítványa az apátságból lementek a közeli faluba. A település kapujánál elváltak egymástól, de megbeszélték, hogy miután mindenki elintézi a feladatait, ugyanitt találkoznak. Így is történt, a megbeszélt időben újra ott voltak mind a ketten és együtt indultak vissza az apátságba. A szerzetes azonban észrevette, hogy tanítványa valahogy megváltozott, valami nincs rendben vele. De hiába faggatta, a tanítvány semmit sem válaszolt, csak egyre inkább eltávolodott tanítójától és lemaradva inkább magányosan ment az úton. Az apátság kapuja előtt azonban a szerzetes bevárta tanítványát és ismét megkérdezte tőle, hogy mi nyomasztja. A fiú ismét elutasítóan akart válaszolni, de amikor mestere szemébe nézve, nem haragot, hanem csak szeretetet látott, felengedett a szíve és megvallotta: „súlyosan vétkeztem, megszegtem a fogadalmamat, lefeküdtem egy nővel. Nem vagyok már méltó arra, hogy belépjek az apátságba, és nem tudnék a társaim szemébe nézni.” A tanító azonban átkarolta az ifjút és azt mondta: „Együtt lépünk be az apátságba, együtt megyünk el a templomba és valljuk meg a vétkedet. Istenen kívül senki sem fogja megtudni, hogy melyikünk vétkezett, melyikünk bukott el.”

Vajon nem ugyanezt tette Isten is értünk? Amikor mi hallgattunk a bűneinkről, megpróbáltuk elrejteni, visszahúzódtunk tőle, ellenségünknek láttuk Őt, elkerültük a vele való találkozást, ő nem feledkezett meg, nem mondott le rólunk. Mi azt gondoltuk, hogy már nem szeret és elítél minket, ő azonban ellenségünk helyett barátunkká lett. Isten többet tett értünk, mint a szerzetes a tanítványáért. Jézus nem csupán osztozott a bűneikben, hanem a helyünkre állt: „A mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53:5-6). Ő elfogadta és magára vette a gyalázatot helyettünk, hogy mi Isten színe elé állhassunk: „Nézzünk fel Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet.” (Zsid 12:2).

Az ember megváltása

Az ember megváltása

Olvasmány: Rm 8:1-17

„Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor bűnért való áldozatként tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” (Rm 8:3-4).

Mivel a bűn Isten szentségének és igazságosságának a megsértése, ezért a megbékélés útja, hogy Isten igazságos követelésének maradéktalanul eleget kell tenni. Valakinek ki kell egyenlítenie a számlát Az elégtételnek a feltétele, hogy legyen valaki az emberek között, aki maradéktalanul be tudja tölteni az ember rendeltetését és engedelmes szeretetközösségben tud Istenhez és embertársaihoz viszonyulni. Kell, hogy legyen valaki, akiben megvalósul Isten világterve, az emberiség teremtésének a célja, amiért Isten az egész világot megteremtette. Kell, hogy legyen valaki, aki engesztelést ad Istennek a bűnért. A Káté szava egyértelmű: „ezért vagy nekünk, vagy másnak meg kell fizetnie.”

A kérdés tehát: „Ki fogja ezt kifizetni”. Egy régi történet szerint a hajdani Szentpéterváron Miklós cár palotájában volt egy könnyelmű katonatiszt. Kártyázott, ivott, udvarolt, s adóssága közben egyre csak nőtt. Hitelezői már nagyon szorongatták. Egy este az őrszobán elővett egy papírost, hogy összeírja sok-sok adósságát. Maga is megijedt az összegtől. Kétségbeesve írta a nagy summa alá: „ki fogja ezt kifizetni?” Öngyilkosságot latolgatva, gondtól terhesen elaludt az asztalnál. A történet szerint aztán éjféltájban, amikor a cár körbejárt a palotában, meglátta az alvó tisztet. Először haragra gerjedt, és fel akarta ébreszteni, de amikor észrevette az előtte levő számadást, megesett rajta a szíve. Így aztán ahelyett, hogy felébresztette és megbüntette volna a tisztet, nem szólt semmit csak odaírta az asztalon heverő pappírra a „ki fogja ezt kifizetni” kérdés alá: „Miklós, minden oroszok cárja.” Képzelhetjük, hogy amikor a tiszt felriadt álmából mennyire megrémült és elképedt. Dörzsölte a szemét, mert nem akarta elhinni, hogy jól lát, hogy ez valóság és nem csupán egy álom. S akkor mázsás kő esett le a szívéről, mert megértette, hogy megmenekült, megszabadult az adósság terhe alól. Hiszen ott van a kezében a cár aláírása. Nem kell már az öngyilkossággal foglalkoznia. Ő már szabad ember, aki örülhet az életnek. A cár jót áll érte, eleget tesz helyette. Az adósságait rendezték és ő egy új életet kezdhet.

Szükségünk van tehát valakire, aki a helyünkre áll, aki rendezi adóságainkat.