2023. január 29., vasárnap

Mi a templom?



Mi a templom?

A templom kemény.
A templom nehéz annak, aki belép az ajtókon, fél az ítélkezéstől.
A templom nehéz a lelkész családjának, egy egész test mikroszkópja alatt.
A templom nehéz a világ által megtört és megvert tékozló léleknek hazatérve.
A templom nehéz annak a lánynak, aki úgy néz ki, hogy minden megvan neki, de nincs.
A templom nehéz annak a párnak, akik végig harcolták az egész utat a szolgálatig.
A templom nehéz az egyedülálló anyukának, körülvéve egymás kezét fogva párokkal és látszólag tökéletes családokkal.
A templom nehéz az özvegynek és az özvegynek, ha nincs meghívás az istentisztelet utáni ebédre.
A templom nehéz a diakónusnak egy elhidegült gyerekkel.
A templom nehéz annak, aki istentiszteleti énekeket énekel, elárasztja a szöveg súlya.
Az egyház nehéz annak az embernek, aki bizonytalan a vezetői szerepében.
A templom nehéz annak a feleségnek, aki arra vágyik, hogy egy igaz ember vezesse.
A templom nehéz a bölcsődei önkéntesnek, aki kétségbeesetten vágyik arra, hogy szeressen egy babát.
A templom nehéz az egyedülálló nőnek és a szingli férfinak, imádkoznak, hogy Isten hozzon nekik egy társat.
Nehéz a templom a skarlát betűt viselő kamasz lánynak, szégyelli a hibáit.
A templom nehéz a bűnösöknek.
A templom nehéz nekem.
Nehéz, mert kívülről minden ragyogónak és tökéletesnek tűnik. Vasárnap a legjobb viselkedésben és öltözködésben.
Azonban ezek alatt a rétegek alatt tökéletlen emberek, testi lelkek, önző indítékok testét találod.
De itt van a templom szépsége:
Az egyház nem épület, mentalitás vagy elvárás.
A templom egy test.
Az egyház a bűnösök csoportja, akiket kegyelem mentett meg, testvérségben élnek, mint szentek.
A templom a hívők teste, akiket testvérekként és nővérekként köt össze az örök szeretet.
A templom egy szent föld, ahol a bűnösök egyenlőkként állnak a kegyelem trónja előtt.
A templom menedék az összetört szíveknek, és a hatalmas harcosok kiképzőhelye.
A templom a konfrontáció és a meghívás összefonódása. Ahol szembesítik a bűnnel, és a szíveket meghívják a helyreállítás keresésére.
Az egyház lecke a hitről és a bizalomról.
Az egyház terheket hordozó és reményt adó.
A templom egy család. Egy család összejön, félreteszi a különbségeket, elfelejti a múlt hibáit, örül a legkisebb győzelemnek.
A templom, a teste és a bűnösök-szentek köre az, ahol Ő lakik, és ha kérjük, hűséges, hogy eljöjjön.
Tehát még a nehéz napokon is a templomban...
Azok a napok,amikor egy baráttal vitatkozom,Amikor a férjemmel veszekedtem,mert megint elkéstünk. Amikor a szívemnél nehezebb terheket viselve sétáltam be, mégis mosollyal az arcomon álcázva a fájdalmat. Amikor skarlát betűt viseltem, mikroszkóp alatt. Amikor vágytam egy baba fogására, vagy könnyeimmel küzdöttem, ahogy a dalszöveg hangzott. Amikor visszasétáltam félve és összetörve, miután elsétáltam.
Emlékezni fogok rá, Ő még mindig nem mulasztotta el, hogy ott találkozzon velem.
Egy másolás & beillesztés állapot, ami szerintem annyira igaz, és el kell mondani. A templom egy test, egy család, egy hely, ahol szeressük Istent és szeressünk másokat a küzdelmeinken keresztül!
Szeretem az ÉN templomomat!!

Forrás:
https://www.facebook.com/groups/205791839822163/?__cft__[0]=AZV51Fa2_rs1AjCZu6hgPiWLqM0Qrw0tQmL8xvlcFIt9G9t2g2c-5DEFzb-ZQG6j00GsdGwDF4FB11sFTzXUa-FV8PvtXHtolenCPCjx1cXCRwJF1ZQnU2rjvWp2vd_PL3vf3GnxtDrezaATz5WtISonFcYKBoQs70eKA5bXi8JGKeC72CfbtJuBinKeLGEIjAQ&__tn__=-UK-R

2022. december 31., szombat

Az idő

 


 

Manapság magasabbak az épületeink és szélesebbek az országútjaink,

De rövidebb a türelmünk és keskenyebb a szemszögünk.

Többet költünk, de kevesebbet élvezünk.

Nagyobbak a házaink, de kisebbek a családjaink.

Több a kompromisszumunk, de kevesebb az időnk.

Több a tudásunk, de gyengébb az ítélőképességünk.

Több az orvosságunk, de kevesebb az egészségünk.

Megnöveltük tulajdonunkat, de lecsökkentettük értékeinket.

Sokat beszélünk, csak kicsit szeretünk, de annál többet gyűlölködünk.

Eljutottunk a Holdra, s visszajöttünk, de nehezünkre esik átmenni az utcán,

hogy találkozzunk szomszédainkkal.

Legyőztük a külső űrt, de nem győztük le a bennünk lévő űrt.

Magasabb a jövedelmünk, de alacsonyabb az erkölcsünk.

Mostanában több a szabadság, de kevesebb az öröm.

Valamint sokkal több az étel, de kevesebb a táplálék.

Napjainkban két fizetés adódik össze, a válás viszont szintén több.

Manapság szebbek a házak, de több az összetört otthon.

 

Ezért javaslom azt, hogy mától kezdve:

 

Ne őrizz meg semmit egy különleges alkalomra,

Mert minden nap, amit élünk, egy különleges alkalom.

Keresd az Istentől jövő értékeket: szeretetet, békességet, nyugalmat, megértést.

Lásd meg az Úr gyermekét a másik emberben.

Nézd a teremtett világ szépségeit, s áldd az alkotóját.

Tölts több időt a családoddal, hiszen neked adta az Úr ajándékba.

Edd a kedvenc ételedet, látogass el arra a helyre, amit szeretsz,

Mert mindent értünk teremtett az Isten.

 

Az élet az öröm pillanatainak láncolata nem pedig csak túlélés.

Használd a kristálypoharakat. Ne tárold a legdrágább parfümödet,

És használd minden alkalommal, amikor úgy érzed, erre vágysz.

Töröld ki a szótáradból az olyan kifejezéseket,

Hogy „alkalomadtán”, vagy „majd egyszer”.

Vigyázz az idő becsap. Amíg tart a ma, addig találd meg az életet.

Írd meg azt a levelet, amit majd alkalomadtán akartál megírni.

Mondd el családtagjaidnak és barátaidnak, mennyire szereted őket.

Ezért tehát ne halassz el semmit, ami értéket, szeretetet,

És örömöt visz az életedbe.

Minden nap, óra, s perc különleges, és nem tudhatjuk, hogy

Nem ez lesz-e az utolsó a földi létben…

 

Ha túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy ezt a levelet továbbküldd valakinek,

Akit szeretsz, és azt mondod magadban, hogy majd alkalomadtán,

Akkor csak gondolj arra, hogy az alkalomadtán nagyon messze is lehet,

Akár annyira, hogy el sem jön…

2022. december 25., vasárnap

WASS ALBERT – KARÁCSONYI MESE

 

WASS ALBERT – KARÁCSONYI MESE

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.

Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.

Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
– Aztán tudjátok-é – kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
– Akkor született a Jézus Krisztus – felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
– Ez igaz – mondta -, mert, hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.

Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.
– Hát az úgy volt – kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat.

Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget. A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: „Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája.”

Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot. A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól.

Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem. Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől. „Minek kínlódsz ezzel a fával? – kérdezte meg az angyal. – Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette.” „Jaj, lelkem, nem tehetem én azt – felelte az ember. – Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell, vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok.” Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.

Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban. „Édesanyám, éhes vagyok…” – nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. „Miért nem eszed meg magad a többit? – kérdezte az angyal. – Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz.” „Az nem baj, ha én meghalok – felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam.” S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.

A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt: „Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!” Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.

S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszűntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.

S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.

– Ez a karácsony igazi meséje – fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.


2022. december 20., kedd

ÖRÖMOLIMPIA



ÖRÖMOLIMPIA

 „Placid atya beszámolójából tudjuk, hogy a Gulagon a rabok örömolimpiát rendeztek. Gondolom, nem kell külön részleteznem, hogy a Gulag milyen hely volt, és még azt sem lehetett tudni, hogy aki oda került, az valaha távozhat-e onnan. De attól még voltak örömeik – sőt, az okozott nekik nehézséget, hogy egy egész napon keresztül fejben tartsák, aznap milyen örömök érték őket (mert olyan sok volt), hogy este el lehessen dönteni, ki volt a győztes. Napi 14-15 öröm alatt nem lehetett nyerni! A Gulagon! Ez azt jelenti számunkra, hogy az örömnek spirituális gyökerei vannak.

Az örömöt leginkább az alapozza meg, ha valakiben meggyőződéssé tudott válni, hogy élni jó!

Ha ez valakiben meggyőződéssé vált, akkor az az örömök kifogyhatatlan lehetőségét biztosítja számára!”


hirdetés

Placid atya, fogolytársaival a túlélés négy szabályát állította fel, amelyeket ma mi is jól alkalmazhatunk életünkben. Ezeket szedtük össze beszámolójából.

Első szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni

„Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó.”

Második szabály: Keresni kell az élet apró örömeit

„A szenvedés magától jön, azt senkinek nem kell keresni. Az életben az örömöt kell keresni, az örömöt, az apró örömöt.

És nekünk mindenképpen el kellett jutnunk oda, hogy igenis, abban a nyomorúságban, abban a kilátástalanságban is találjunk okot az örömre. Összeálltunk hatan-nyolcan, és elhatároztuk: most azt fogjuk figyelni, hogy mennyi apró öröm ér bennünket a nap folyamán. Aztán este a vacsora előtt újra összejövünk, és aki többet tud elmondani, több apró kis örömöt, az lesz a Jani, az lesz a győztes. Mint az olimpián, jött később a második forduló, ahol az előbbi győztesek versenyeztek, aztán a harmadik fordulóban volt az olimpiai győztes. Ezt sokszor megcsináltuk. Egyszer volt olyan olimpiai győztesünk, hogy egy nap 17 apró örömöt mondott el. S azt mondta, hogy gyerekek, én ma nem tudtam szenvedni. Megkérdeztük: – Miért? – Azért – mondta –, mert ugye örökké lesni kellett az apró örömöket, és örökké mondogatni kellett, hogy el is tudjam mondani este mind a 17-et. Ez nem is olyan egyszerű!”

Harmadik szabály: Ne sajnáltassuk magunkat

„Ha állandóan sajnáljuk magunkat, és azt mondjuk, hogy egyszerűen szörnyűség, igazságtalanság ez az élet, abba csak belepusztulni lehet. Félre kell tenni ezt a fogalompárt, hogy ártatlan és gazember. Egy másik fogalompárt kell elővenni: azt, hogy kicsi és gyönge, meg erős és hatalmas. Akkor, amikor elítéltek bennünket, mi voltunk a kis kukacok, a kis senkik, ők meg: a géppisztolyos erő. Nekünk ebben a szituációban kell megmutatnunk, hogy mi különbek vagyunk, mint ők. Ez az ember energiáit megnöveli, s erőt ad a túléléshez.”

Negyedik szabály: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést

„Nekünk hívő embereknek volt hová kapaszkodnunk: a Jóistenbe, és ezért nekünk könnyebb elviselni a szenvedést. Hozzáfűztük még azt is, hogy Ő, a hatalmas Isten, Ő is akarja, hogy túléljük, és ez valami nagyon nagy dolog volt.”

Kezdjük el mi is örömolimpiánkat és reményeink szerint, ha véget ér a járvány, rengeteg olimpiai bajnokot hirdethetünk. Magyarország eddig is előkelő helyet foglalt el az egy főre jutó olimpiai bajnokok rangsorában, de itt az idő, hogy ezt a számot megsokszorozzuk!

2020. február 20., csütörtök

Mi Atyánk


Tánczos Katalin:

Az én miatyánkom

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senkise,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe:
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba – reményteljesen,
S fohászkodj: MI ATYÁNK! KI VAGY A MENNYEKBEN…

Mikor a magányod ijesztően rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Mikor mindenfelől forrong a „nagyvilág”
Mikor elnyomásban szenved az „igazság”
Mikor elszabadul a „Pokol” a Földre
Népek homlokára a „Káin” bélyege van sütve.
Óh „Lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba: hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!
Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól meggyötörve…
Hisz a bajban nincs barát, ki veled törődne,
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba – hajtsd meg a homlokod…
S mondd: Uram! LEGYEN MEG A TE AKARATOD!
Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a „gazdagság” milliót költ, hogy éljen,
És millió szegény a „nincstől” hal éhen,
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: Uram! ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!
Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, sőt ellene támadsz,
Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Mikor lázad benned, hogy tagadd meg „Őt”…
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram! Segíts, - S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!
Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magadat,
S később rádöbbentél, hogy kihasználtak!
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!
Mikor a „nagyhatalmak” a békét megtárgyalják,
Mikor a BÉKE sehol – csak egymást gyilkolják!
Mikor a népeket vesztükbe hajtják
S kérded: Miért tűröd ezt?! MIATYÁNK!
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj:
Lelkünket kikérte a „Rossz”, támad, tombol!
Uram! Ments meg a kísértéstől!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
UTÓHANG
S akkor szólt az Úr Jézus, kemény – szelíden:
Távozz Sátán! Szűnj vihar! BÉKE, SZERETET,
És csend legyen!
Miért féltek – ti kicsinyhitűek?
Bízzatok! Hiszen Én megígértem Nektek:
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!
Hűséges kis nyájam, Én Pásztorotok vagyok,
És a végsőkig VELETEK MARADOK!

2019. július 28., vasárnap

Isten terve


Isten terve
„De most ne bánkódjatok, és ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok. Mert már két esztendeje tart az éhínség a földön, és még öt esztendeig nem lesz sem szántás, sem aratás. Isten küldött el engem előttetek, hogy maradékotok legyen a földön, és életben tartson benneteket nagy szabadítással.” (1Móz 45:7).


Nemrég olvastam egy történetet egy amerikai fiúról, aki ma már 14 éves, és tehetséges futballjátékos. De hét évvel ezelőtt daganatot találtak a hasában. A diagnózis egyértelmű volt: rák. Az akkor hét éves fiú élete egy pillanat alatt összeomlani látszott, a családja kétségbeesetten imádkozott érte. Következett a műtét majd a kemoterápia. Végül a fiú meggyógyult és híres focista lett belőle. De a történet igazi érdekessége abban van, ahogy a daganatot felfedezték nála. Hét éves korában ez a kisfiú, egy alkalommal, amikor testvéreivel játszott, az egyikük véletlenül hasba rúgta. Mivel nagy fájdalmai voltak, ezért kórházba vitték, egy éber orvos pedig a szokásos rutin vizsgálatoknál többet is elvégzett a gyermeken és így derült fény a lépe mögött levő tumorra. Miután már túl voltak a műtéten és a kezeléseken, az apa megkérdezte az orvostól, hogy mióta lehetett ott a daganat. Az orvos azt válaszolta, hogy ezt általában nehéz pontosan megmondani, de jelen esetben a daganat formája és mérete alapján arra lehet következtetni, hogy csak néhány nappal azelőtt keletkezett, hogy a gyermek a véletlen baleset miatt kórházba került és diagnosztizálták a daganatot. Az apa ekkor ezt a következtetést vonta le: mondhatjuk azt, hogy Isten egy hasba rúgás által kórházba jutatta a fiam, hogy így időben felfedezhessék az orvosok a daganatot és nagyobb kockázat nélkül elvégezhessék a műtétet, hogy a gyermekem életben maradjon.
Isten nem akar fájdalmat és szenvedést okozni senkinek sem, de ő sohasem hagy magunkra, így jelen van a fájdalomban és szenvedésben is, sőt a rosszat is a javunkra fordítja. A testvértől kapott véletlen hasba rúgás így lehet az életünk megmentőjévé.


József Istenre mutatva kezdte meg és végezte a feladatát. Megértette, hogy a dolgok nem véletlenül történnek, meglátta és megismerte Isten tervét, aki a rosszból is jót hoz ki, aki a próbatételeket is a benne bízók javára tudja fordítani. József Istenre hagyatkozik, ezért nem esik kétségbe, Istennek engedelmeskedik, így tőle kap erőt is a nagy feladat véghezvitelére.

Mi hogyan jellemeznénk a válságunkat? Csak a katasztrófát látjuk? Csak panaszkodunk és kesergünk, hogy milyen nehéz az élet? A sorsot okoljuk, a balszerencsét, és mindig másokat hibáztatunk? Az önsajnálat vagy önmagunk hibáztatásának csapdájában vergődünk? József nem ezt tette, ő felismerte és kijelentette, hogy mindenben, ami vele történt, Isten terve valósult meg, ezért rá hagyatkozott.

Kitartás



József története: éhínség Egyiptomban
Olvasmány: 1Móz 47:1-31
„Pedig sehol az országban nem volt már kenyér, olyan súlyos volt az éhínség. Egyiptom földje és Kánaán földje sínylődött az éhínség miatt.” (1Móz 47:13).


1911-ben két konkurens felfedező csapat indult el a Déli-sark meghódítására. Az egyik csapat volt a norvégoké, amit Roald Amundsen vezetett. A másik pedig az angoloké, amelynek pedig Robert Scott volt a vezetője. A két ország csapata ugyanazt a célt tűzte ki maga elé: elsőként eljutni a Déli-sarkra. Mindkét csapat ugyanazokkal a kihívásokkal nézett szembe, ugyanaz a jéghideg könyörtelen környezet vette körül őket. A rendelkezésükre álló felszerelés, technikai eszközök és információk is ugyanazok voltak. Mindkét csapat ugyanazokkal az eszközökkel, ugyanazokkal a feltételekkel és ugyanazokkal a lehetőségekkel vágott neki az útnak. Mégis az Amundsen által vezetett norvég csapat lett az első, akik harmincnégy nappal az angolok előtt érték el a Déli-sarkot. Minek volt köszönhető ez a nagy különbség a két csapat között?

A válasz így hangzik: tervezés és kitartás. Amundsen fáradhatatlan stratéga volt. Arról volt híres, hogy mindig jól megtervezte az expedícióit és aztán tartotta magát a tervhez. Egyszerű és világos stratégiát tűzött ki a csapat elé: napi tizenöt-húsz mérföld megtétele. Se több, se kevesebb. Ha jó volt az idő, akkor is csak tizenöt-húsz mérföldet haladtak. Ha rossz volt az idő, akkor sem álltak meg addig, amíg meg nem volt az előre kitűzött táv. Mindig minden nap tizenöt-húsz mérföld.

Scott, az angol csapat vezetője ezzel szemben rendszertelen volt. Jó idő esetén a kimerültségig hajszolta embereit, rossz idő esetén viszont engedélyezte, hogy megálljanak. A két ember kétféle elképzelés szerint haladt. Kétféle filozófiát követett és így kétféle eredmény is született. Amundsen nemcsak hamarabb ért célba vetélytársánál megnyerve a versenyt, de egyetlen emberét sem veszítette el. Scott viszont nemcsak a versenyt vesztette el, hanem az életét is, sőt a csapatának minden tagja odaveszett. Mindez azért történhetett meg, mert nem volt egy előre elkészített jó terve, amit ő és a csapata követhetett volna.


Mi sokszor a válságos helyzetben, a próbatételek idején a kitartás és a küzdelem helyett szívesebben fogadnánk egy mennyei közbeavatkozást. A kitartó munka, a szívós küzdelem helyett szívesebben vennénk, ha minden azonnal, valami csoda folytán megoldódna.
Az éhínség idején jobban örülnénk annak, ha a kenyér megszaporodna, vagy mennyei manna hullana, mint annak, hogy még tovább tűrjünk, vagy, hogy a keveset még több felé osszuk el. A vihar idején jobban örülnénk annak, ha Jézus eljönne hozzánk is, és a viharos tenger tükörsimává változna, de Jézus néha inkább evezni küld minket: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!” (Lk 5:4). Mi szívesebben vennénk, ha Isten halat adna enni, de ő inkább hálót ad és elküld halászni. A régi református mondás szerint: „Az emberé a munka, Istené az áldás.” József ebben is szép példát adott nekünk, Istenre figyelve tervet készített, kitartóan munkálkodott, az Úr pedig megáldotta őt és keze munkáját.