Kitartás

József története: éhínség Egyiptomban

Olvasmány: 1Móz 47:1-31

„Pedig sehol az országban nem volt már kenyér, olyan súlyos volt az éhínség. Egyiptom földje és Kánaán földje sínylődött az éhínség miatt.” (1Móz 47:13).

1911-ben két konkurens felfedező csapat indult el a Déli-sark meghódítására. Az egyik csapat volt a norvégoké, amit Roald Amundsen vezetett. A másik pedig az angoloké, amelynek pedig Robert Scott volt a vezetője. A két ország csapata ugyanazt a célt tűzte ki maga elé: elsőként eljutni a Déli-sarkra. Mindkét csapat ugyanazokkal a kihívásokkal nézett szembe, ugyanaz a jéghideg könyörtelen környezet vette körül őket. A rendelkezésükre álló felszerelés, technikai eszközök és információk is ugyanazok voltak. Mindkét csapat ugyanazokkal az eszközökkel, ugyanazokkal a feltételekkel és ugyanazokkal a lehetőségekkel vágott neki az útnak. Mégis az Amundsen által vezetett norvég csapat lett az első, akik harmincnégy nappal az angolok előtt érték el a Déli-sarkot. Minek volt köszönhető ez a nagy különbség a két csapat között?

A válasz így hangzik: tervezés és kitartás. Amundsen fáradhatatlan stratéga volt. Arról volt híres, hogy mindig jól megtervezte az expedícióit és aztán tartotta magát a tervhez. Egyszerű és világos stratégiát tűzött ki a csapat elé: napi tizenöt-húsz mérföld megtétele. Se több, se kevesebb. Ha jó volt az idő, akkor is csak tizenöt-húsz mérföldet haladtak. Ha rossz volt az idő, akkor sem álltak meg addig, amíg meg nem volt az előre kitűzött táv. Mindig minden nap tizenöt-húsz mérföld.

Scott, az angol csapat vezetője ezzel szemben rendszertelen volt. Jó idő esetén a kimerültségig hajszolta embereit, rossz idő esetén viszont engedélyezte, hogy megálljanak. A két ember kétféle elképzelés szerint haladt. Kétféle filozófiát követett és így kétféle eredmény is született. Amundsen nemcsak hamarabb ért célba vetélytársánál megnyerve a versenyt, de egyetlen emberét sem veszítette el. Scott viszont nemcsak a versenyt vesztette el, hanem az életét is, sőt a csapatának minden tagja odaveszett. Mindez azért történhetett meg, mert nem volt egy előre elkészített jó terve, amit ő és a csapata követhetett volna.

Mi sokszor a válságos helyzetben, a próbatételek idején a kitartás és a küzdelem helyett szívesebben fogadnánk egy mennyei közbeavatkozást. A kitartó munka, a szívós küzdelem helyett szívesebben vennénk, ha minden azonnal, valami csoda folytán megoldódna.

Az éhínség idején jobban örülnénk annak, ha a kenyér megszaporodna, vagy mennyei manna hullana, mint annak, hogy még tovább tűrjünk, vagy, hogy a keveset még több felé osszuk el. A vihar idején jobban örülnénk annak, ha Jézus eljönne hozzánk is, és a viharos tenger tükörsimává változna, de Jézus néha inkább evezni küld minket: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!” (Lk 5:4). Mi szívesebben vennénk, ha Isten halat adna enni, de ő inkább hálót ad és elküld halászni. A régi református mondás szerint: „Az emberé a munka, Istené az áldás.” József ebben is szép példát adott nekünk, Istenre figyelve tervet készített, kitartóan munkálkodott, az Úr pedig megáldotta őt és keze munkáját.