Igazmondás

Igazmondás

„Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4:29)

Van olyan ember, aki ragaszkodik ahhoz az elvhez, hogy ő mindenkinek, minden körülmények között megmondja az igazat! Sokan még büszkék is rá, hogy ők mindig kimondják azt, amit gondolnak. De vajon valóban ez erénynek tekinthető-e az ilyenfajta igazmondás? Pál így figyelmezteti az efézusi gyülekezetet: „Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4:29). Érdemes tehát mindig végigindulnunk nemcsak azt, hogy amit mondunk igaz-e de azt is, hogy most van-e az ideje annak, hogy elmondjuk és azt is, hogy miképpen mondjuk, milyen lelkülettel és milyen célból

Nemcsak azt kell megnéznünk, hogy tényszerűén igaz-e, amit mondunk, de azt is, hogy az valóban a másik ember javát és az Isten igazságát szolgálja-e? Példát is szeretnék erre mondani.

Sokan ismerjük Victor Hugo: Nyomorultak című regényét. Az elején az író bemutatja nekünk azt a szelídlelkű idős püspököt, aki egy nap befogad a házába egy volt fegyencet, Jan Valjeant, aki a vacsorát és az éjszakai szállást, azzal hálálja meg, hogy meglopja a házigazdát. Reggelre ugyanis a püspök hűlt helyét találja nemcsak különös vendégének, hanem a szép, értékes ezüst evőeszközöknek is. A hitvány ember meglopta jótevőjét, de a rendőrség menekülés közben elfogja. Megtalálják nála az ellopott étkészletet és visszaviszik szembesíteni a püspök elé. Senki sem kételkedik afelől, hogy itt lopás történt. Amint azonban a püspök meglátja a megbilincselt betörőt, tárt karokkal eléje sietve így szólítja meg: „Á, ön az, örvendek, hogy látom. De hiszen én a gyertyatartókat is magának adtam, amelyek színezüstből vannak, s amelyekért 200 frankot is kaphatna. Miért nem vitte el őket az ezüstneművel együtt?” Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a püspök nem mondott igazat, hazudott, de valójában éppen ez által mentette meg egy ember életét. A földi törvények szerit hamisan tanúskodott, mégis jót tett, mert a földinél hatalmasabb isteni igazságot szolgálva, az ítélet helyett a kegyelem evangéliumát hirdette. A püspök ezzel a mondattal búcsúzott az őt meglopó fegyenctől: „Jan Valjean, testvérem az Úrban, te már nem a bűnt szolgálod, hanem a jót. Megvásároltam a lelkedet, megváltottam a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől és átadtam Istennek.”

Vagy egy másik példa! A diktatúrák idején gyakran előfordul, hogy az őrült rendszer halálra kerestet ártatlan embereket. Ha valaki menedéket ad egy üldözöttnek, és amikor a hatóság keresi, letagadja, vagy hamis papírokkal segít megmenteni egy üldözött ember életét, vajon nem jár-e el helyesen, annak ellenére is, hogy hazudik vagy csal? A hazugsággal és a hamisítással is nem az igazságot és a jót szolgálja-e? Ha pedig nyíltan megvallaná az igazságot, hogy tudniillik, az illető itt meg itt bújik, ezzel az igazmondásával nem a hazugság atyjának, az ördögnek tenne szolgálatot?